1. nap -Az elsüllyedt város
Nem, most nem Atlantiszról, hanem egy sokkal kézzelfoghatóbb de hasolóan izgalmas városkáról és utazásról lesz szó. Hiszen elérkezett a nyár, és az emberek többsége ilyenkor veszi ki a jól megérdemelt szabadságát. Mi sem voltunk másként, így hát elérkezett az éves csháládi nyaralás ideje. Így van, nem olvastad félre, helyesen ejtve a “csháládi” nyaralás ideje. Ennek a nemes kifejezésnek a helyes kiejtésére még anno tanuló koromban kaptam egy kis oktatást az egyik kedvenc elektrotechnika tanáromtól, mikor kiesett a család szó a számon.
– Pici életkém azt nem úgy kell, nyomd meg azt a H-t rendesen, helyesen “csHálád”.
Soha nem felejtem az öreget, nagy forma volt, ahogy az akkoriban már krisztusi korba lépett Skoda 120-assal leparkol, majd közénk érve a cigarettát a középső és gyűrűs ujja közt tartva “szutyakolja” azt, igazi karakter.
Szóval vágjunk neki, de hova, merre? Egy igazi “olaszos” hangulatú család merre másfelé is vehetné az irányt mint Olaszországba, hát vessük is bele magunkat.
Egy kellemes kerti bográcsozós ballagásos születésnapozós kombó után hajnalban neki is vágtunk az útnak – természetesen indulás előtt mindent ellenőrizve, az igazi hazai ízeket a szívünkbe, na meg persze szatyrokba zárva szalámis szendvicsek formájában – Ausztria felé tartva elsőkörben Velencébe, hiszen személy szerint nekem az volt egyik fő úti cél amit látni akartam. Már az odaút sem volt élményektől és érzelmektől mentes, még akkor sem, ha leszámolom a “pisilni keeell, álljunk meg valahol vagy összepisilom a hátsó ülésedet” kijelentéseket. Az osztrák autópályán jött az első meglepődés, de elsősorban nem a mi részünkről. Hiszen az egyik megálló után nekem is pótolnom kellett valahogy az egyre csak csökkenő vércukukorszintem, így egy szendvics esztétikus betolásával az arcomba kívántam ezt megtenni, de a mellettünk elhaladó autó anyósüléséről egy csajszi úgy megbámulta a folyamatot, hogy lányos zavaromban csak odanyújtottam neki, hogy te is kérsz egy harit vagy mi van? – Ezt a mai napig nem tudom hova tenni, lehet hogy illegális vezetés közben abrakolni? Na mindegy is, lázadjunk. 😅
Végülis némi dugó, és véletlen olasz autópályás kalandok után – hisz tudjuk, hogy a navigáció néha nagyon nem a barátunk, úgyhogy a rendőrség segítségével visszaterelődtünk – megérkeztük Velencébe, majd le is parkoltam egy parkolóházban ahol már a bejáratnál megkaptam az instrukciókat, hogy melyik emeletre kell mennem hogy legyen is helyem, szuper. Kiérve kicsit nézelődtünk, majd anyukám egyszer csak megszólalt, hogy basszus én értem hogy itt mit mondanak az emberek, szerintem tudok olaszul. 😂 Nagyon úgy tűnik, hogy nem csak nekem támadt az a zseniális ötletem, hogy itt fogok parkolni, hanem minden második magyarnak is aki idetévedt. A kezdeti felismerések után, hogy azért itt is vannak távolságok főleg gyalog, indultunk is egy vízibusz állomást keresni, meg persze nem utolsó sorban ki is akartam próbálni, hogy van-e olyan minőségi mint a BKV…😅
Szerintem nyugodtan kijelenthetem, hogy…teljesen felesleges ezt a kettőt összehasonlítani, de izgalmas volt ezen a büdös öreg dízeltalicskán végighajózni minden megállónál szenvedélyesen üdvözölve a buszra várókat, hiszen nem nagyon finomkodott a kapitány hogy ne csattanjunk a partnak a ladik vastag gumi oldalával. Utunk a belvárosba vezetett, elsőkörben a Campo S.S. Giovanni e Paolo városnegyedbe, ahol már a tűző déli naptól félig leolvadtunk mint a 4-es reaktor fénykorában, így beültünk egy étterembe valamit burkolni. A pincérnek egyből szimpatikusak lettünk, és miután mint egy jól képzett szinkrontolmács rendeltem mindenkinek, nemsokára tálalta is nekünk a harapnivalót. Ebéd után egy kis séta és a kötelező fotózkodás után mi is lehetne kellemesebb ebben a forróságban mint egy jó hűvös fagylalt ugye? Nekem még egy sima 2 gombócos papírtölcséres fagyi sem hagyja, hogy kiessek a formámból, így nagyot merítve a műanyag kanállal, azt katapultként használva díszítettem a fehér pólómat a pisztácia-mangó színek lágy keverékével. Csháládom csak félve mert rámnézni, hogy most ki fogok-e akadni vagy nem, de csak felröhögtem, hogy hogy lehetek ekkora balf…😂 A kis műsor után indultunk is tovább a Szent Márk térre az ikonikus helyeket (ugye Assassin’s Creed khm…) és a Bazilikát megcsodálni, sajnos csak kívülről, mivel felújítás alatt volt. Út közben elcsíptünk azért néhány tradícionális gondolást is, természetesen ez nem maradhat ki – gondoltam – de az a közel 100€ amit egy fuvarért elkértek volna elég visszahúzó erő volt hogy mégis kihagyjuk.
Rövidke városnézés után után sajnos itt kellett hagynunk a várost, hiszen meg kellett még keresni és elfoglalni az aznapra bérelt szállásunkat, na meg persze eljutni oda, hiszen nem volt túlságosan a közelben. Azt említettem, hogy az egész út alatt egyáltalán nem foglaltunk előre szállást? Teljesen spontán, aznap foglalunk mindent, hiszen csak így lehet igazán kalandos az út. 😎
Egy gyors bevásárlás és egy hosszú út után, minden egyes alkalommal bedőlve az üres fake-traffipaxoknak és megtapasztalva hogy egyébként a sebességhatár itt csak tájékoztató jellegű, este 11 körül meg is érkeztünk a szállásunkra, egy kis hotelba, ahol a előreküldve a család egy részét mondtam, hogy jelentkezzenek be amíg leparkolok. Addig a recepciós pali mutatta, melyik autót torlaszolhatom el ami senkinek sem fog fájni. A terület nagyon tele volt még élettel éjjel is, a szomszédban ment a banzáj, de hát a tengerpart mellett vagyunk közvetlen. Le kéne menni, megnézni mi a helyzet – ahh dehogy kéne, olyan fáradt volt mindeki, hogy egy gyors zuhany után maximum csak az ágybavetődés 1,5m-ről jöhetett szóba programnak.
2. nap – Pisa Italiano
Másnap reggel lévén, hogy a tenger mellett volt a szállásunk közvetlen, nem hagyhattunk ki egy kellemes fürdőzést a korai órákban amíg senki nem volt a parton. Vagyis csak azt hittem, hiszen a strand felelős őrei akik kiadják a napozóágyakat egy látványos összegért naponta, természetesen nem találtak jobb elfoglaltságot mint velünk kötözködni. Nagynehezen sikerült megértetnem velük, hogy csak pár percet akarunk bent lenni, francnak sem kell a szutykos napozóágy, úgyhogy már vetettük is bele magunkat a hűs, sós tengerbe. De még milyen sós basszus…mondjuk nem hiába nem ivóvíz…😖 A hotelba visszaérve, a recepciós srác egy érdekes kijelentéssel alapozta meg a reggelt.
– Valaki alszik a szobájukban.
Hát egyrészt minek mentek be mielőtt kijelentkezünk volna ugye…másrészt nem mindenki jött le a partra, volt aki még aludt volna. Erre csak egy módon lehet reagálni…bizony bizony, Jászai Mari díjas alakítással meglepődve, hogy hogy fordulhat elő, hogy mindenféle csavargót beengednek ebbe a hotela, mégis miféle hely ez kérem szépen? A kezdeti sokk után megnyugtatva a recepcióst, hogy egyébként közülünk való az alvó oroszlán is, kijelentkeztünk és vettük is az irányt a következő döntő (haha) úti cél, Pisa felé.
Sikerült is leparkolnunk egy kis utcában, amit egy rövid séta követett a világörökség részét képző Torre pendente di Pisa, azaz nemes egyszerűséggel a pisai ferdetoronythoz és az azt körülölelő beparkosított házakhoz. Ennek a teljesen fehér márványból készült épületnek egészen érdekes története van. Az olasz építési morált teljes mértékben tükrözi, hogy 1173-ban kezdték építeni és több mint 200 évig tartott, ez hozzávetőlegesen olyan mint a 4-es metró vagy bármelyik magyar autópálya felújítási ideje. Persze természetesen volt közben háborúskodás Genovával, Luccával, Firenzével…komolyan ezek senkivel nem tudnak jól kijönni? Ráadásul a hivatalos építész személyazonossága máig nem ismert…azt meg megette a tehénke. Eredetileg egyébként a pisai dóm harangtornyának épült, 7 külömböző tónusú haranggal, csak a harmadik szint felrakása után elkezdett dőlni. De a legenda szerint ugye Galileo Galilei is innen dobta le a két külömböző tömegű ágyúgolyót, hogy bebizonyítsa, hogy az esési sebesség nem függ a tömegtől…naja, szerintem meg valaki beugatott neki lentről, és csak meg akarta dobálni azzal ami kéznél volt. Mindegy is, elég ennyi a történelemből, haladjunk 😄
Annak ellenére, hogy mennyi csodás épülettel és területtel voltunk körülvéve, mégis egy középkorú magyar házaspárnak a diskurzusa rakta fel a pontot arra a bizonyos I-re. Hölgyemény az úriembernek:
– Táskád megvan? – Jó – Telefonod? Pénztárcád? Nem hiányzik semmid?
Összenéztünk anyámmal, igazából nem nagyon tudtuk rejtegetni, mivel mindkettőnk arcára kiült a majdnem röhögésbe átcsapó vigyor…hát igen ők igazi vérbeli magyarok 😂
Egy kis városnézés és a kötelező toronydöntögető képek elkészítését követően indultunk is a következő szállásunkat elfoglalni ami már közelebb volt a következő napi úti célunk felé. Egyébként nem tudom mit vétettem a navigációm ellen, de olyan szűk utakon vitt el a szerencsétlen, hogy volt ahol a kétirányú de 1 sávos úton egyik oldalt a szakadékkal, a másikon a szembejövö autóval kellett kűzdenem úgy, hogy a tükreink között jó ha volt néha 1cm. Lényeg , hogy megérkeztünk és egy gyors megszokott Lidl-es bevásárlás után meg is találtuk a szállást egy kis utcában eldugva. Természetesen azon, hogy a szállásadó nem beszélt egyáltalán angolul meg sem lepődtem, de hogy nem igazán értük el telefonon már annál inkább, hisz külföldi számot nem vesz fel senki ugyebár. Végül is nincs olyan hideg ha a csillagok alatt kell aludni. Nagynehezen a szomszéddal egyeztetve, felhívta nekünk a szállásadónkat, kaptunk egy kódot és ki tudtuk venni a kulcsot a tartóból, elfoglalva a szállást. Egészen rendben volt ez is, 3 szobás apartman. Meg is volt a nomád de mégis autentikus olasz vacsi, spaghetti alla bolognese, két fajta szósszal és két fajta reszelt sajttal, hisz élni tudni kell nem igaz? Megbeszéltük, hogy meg is adjuk a módját estére, így vettünk olivát és némi bort – ahogy Spanyolországban tanultam – de egy valamivel nem számoltam. A “nem fertőző” betegséggel amivel pofán lettem köhögve a ballagáson, mert minek is köhögnénk könyökhajlatba ugye egy 3 éves Covid időszak után. Így estére elő is jöttek a tünetek néhányunkon 40 fokos lázzal döntve le a lábunkról. Nagyszerű, pont így terveztem és még van 1 nap az útból.
3. nap – Ó Rómeó, miért vagy te…?
Utolsó napunk a legismertebb Shakespeare mű születési helyére, Veronába vitt. Már az odaérkezés is poénos volt, hiszen a városban autóval haladva nem tudja eldönteni az ember, hogy néhány út autóknak van egyáltalán, egyirányú, vagy mi a helyzet? Félholtan lázasan beérve az óváros részbe, a hátam mögötti hajcsárok megszólaltak ismét, hogy nagyon meg kéne már állni, mert a sok folyadék megint megtette a hatását. Kétszer köröztem ugyanazon a helyen megfordulva (ezt a pontot tegyétek zsebre későbbre), mire feladtam és kicsit távolabb sikerült leparkolnom. A veszély elhárulása után, hogy valakinek takarítani kell később és két erős lázcsillapítóval a testemben indultunk is felfedezni a város többi részét.
Első utunk az arénához vezetett ami első ránézésre, ha nagyon hunyorítunk felfogható egy kisebb Colosseumnak, végtére az is Olaszországban van. Az aréna a mai napig használatban van, például az említett Rómeó és Júlia színdarabot is rendszeresen játsszák bent. Az aréna környéke és a főtér egyébként nagyon ízlésesen van kialakítva és rendezett, így be is ültünk egy igazi olasz pizzát enni, és mivel eldöntöttem, hogy állapotomra tekintve most lehet nem a legjobb ötlet ha én vezetek, így valami rissz-rossz olasz bort is rendeltem mellé. Ezek után nem maradhatott ki az ikonikus zarándokhely felkutatása Júlia erkélyének a szerepében. Meg is találtuk, na meg rajtunk kívül még vagy 1200 másik ember is aznap, némelyik önkéntesen szerepet vállalva eljátszva Júliát.
A hosszú nap után még hosszabb hazaút várt ránk, így az irányt innen már csak hazafelé vettük, hogy kicsit még legyen idő regenerálódni a következő utak előtt.
Hiszen ami most jön olyan még nem volt, már egy ideje az országhatáron kívül, de Európán belül mozgok. Mi lenne, ha ezúttal kontinenst is lépnénk? Irány az USA! 🇺🇸✈️😎
>>A világ másik vége – Irány az USA 1. rész
Vélemény, hozzászólás?