Ki gondolta volna akárcsak ezelőtt 2 évvel is, hogy ha egyszer kinyílik előttem az a bizonyos kapu akkor olyan tágra fog nyílni, hogy ha egyszer kiteszem a lábam rajta, az egy végetnemérő kalandsorozat kezdete lesz. Hisz lassan több időt töltök a reptereken mint otthon. A helyszín ismét a budapesti Liszt Ferenc Repülőtér 2-es terminálja. Becsekkolásnál már meglepett az ügyintéző, hiszen lendületes rutinnal dobnám fel a csomagom a mérlegre, amikor is makog nekem a drága valamit…angolul. Illedelmesen mondom, hogy…
– Csókolom, Magyarországon vagyunk ám még, beszélhetünk még magyarul. – a válaszra még a kora reggeli nagy sietségben csak egy gyors kávéval megtöltött félkómás búrám nem nagyon volt felkészülve.
– Nem beszélek magyarul. – mondta a kis hölgy tökéletes magyar kiejtéssel…Ah, vagy úgy. Okés, hát akkor maradjon az angol…hogy a rossebb igyon rád hideg vizet – gondoltam.
Félkómásan, és még kissé az előző esti búcsúbuli hatása alatt állva csupán csak néhány órányi alvással átvészelve az éjszakát, szürcsölgetem a második kis kávémat a megszokott reptéri várómban hiszen igen, ezúttal az eddigi leghosszabb repülőutam következik egyből 3 átszállással, csak hogy ne legyen túl egyszerű az életem. Az útiterv Budapest-Amszterdam-New Jersey-Indianapolis, mindezt egy csekély mínusz 6 óra időeltolódással. Hát mi ez ha nem móka, kaland és kacagás ugye?
A kijutás egyáltalán nem volt megerőltető, habár az amszterdami reprülőtéren először szálltam át. Amíg még Európában voltam, gyorsan utoljára emlékeztetőül ittam egy valamire való kávét, mivel amerikában úgy sem tudják hogy az meg vajon mi – de komolyan…sosem próbáltam a felmosólevet, de valami olyasmi lehet kissé felhevítve – majd vetettem is bele magam a kilóméteres sorok és a checkpointok sokaságába. A gépre felérve – sejtettem hogy nem lesz kis jószág – de azért na. A Boeing-747 hirtelen tapasztalata, körülbelül úgy írható le hogy: úristen, veribig! A középső sorban 4, két oldalt 3-3 üléssorban keresheti az ember a helyét egy rögtönzött heringparti kíséretében, ja meg feljebb majdnem ugyanez a második szinten. Egy holland fiatal párocska volt az első útitársam akikkel egész kedélyesen el lehetett beszélgetni, habár ránézésre a srác rendesen odavolt a zöldfűszerért, és már többszörösen be is vette a mai adagot. Mindenesetre nem nagyon vetette szét az ideg, főleg hogy a reptéren vásárolt különféle alkoholokat locsolta pluszba a kólájába. 😂
Végre felszállás, de izgiii. Érzésre körülbelül mintha egy repülő panelház akarná lebírkózni a gravitációt…de igazából most értem meg a “szálló” jelentését, csak ez szó szerint csinálja. Mivel ez már egy cirka 8,5 órás járat volt, így az állatokn…pardon, szóval az utasoknak kétszer adnak abrakolni, egy főétel nem sokkal az indulás után, majd egy laza “reggeli” az érkezés előtt körülbelül egy órácskával. Attól függetlenül, hogy melyik osztályon utazik az ember, mindenki előtt van egy kijelző ahol egészen nagy választékból válogathat filmeket, zenéket vagy játszthat, hiszen higgyétek el marha hosszú, ám annál unalmasabb egy seggel elüldögélni 8,5+ órát. 🙈 Főleg az olyanoknak mint én, aki egyáltalán nem tud aludni a repülőn, szóval az egész út egy kész kínszenvedés. Nem tehetek róla na, minden bajom van, zavar a zaj, rosszabb esetben valami neveletlen gyerek tornázik az ülések karfáján, valaki mindig tüsszög, krákog, kis szerencsével nem az én nyakamba, maximum ebbe a félig éber-álom állapotba tudok elmerülni.
Na mindegy is, tegyétek túl magatokat a picsogásomon, a lényeg hogy megérkeztem végül a Newark-i reptérre. Leszálláskor az egyik utaskísérő elkezdte a bemondóba énekelni a New York című számot, na már persze nem Charlie-tól, hanem az Alicia Keys verziót, ez már adott az egésznek egy alaphangulatot. 🇺🇸🎶 Az első utam a “Customs” azaz a vámkezeléshez vezetett hiszen bár nagyon cuki, de csak úgy a két szép szememért nem engednek be ugyebár. Természetesen számítottam mindenre, de nem lehetett megúszni az egészet a kis jó magyar leleményeskedés nélkül. Az első kihívás bejutni az országba B1-es üzleti vízummal (ennek a részleteibe most ne menjünk bele hihi) és elmagyarázni, hogy csak tréninget tartok a kliensnek és van pár meetingem de azért maradnék vagy 8 hetet amúgy, az a fél tucat szerszám a bőröndömben meg…ja hogy aaaz, hát én mindig így utazok, tessék mán’ azokat figyelmen kívül hagyni. 🙈 A valóságban közel sem volt ilyen drasztikus a történet, pont leszarta mindenki, hogy miért megyek és mit viszek magammal az első belépésemnél, csak haladjunk. Kaptam egy aranyos pecsétet az ellenőrzőmben…khm útlevelemben, profilkép, ujjlenyomat majd mehettem is felvenni a csomagom, amit aztán feladtam az Indianapolis-i gépre és reménykedtem, hogy egyszerre érünk oda.
Indianapolisba érkezve, az első ami meglepett, hogy verőfényes napsütés van és vagy 30 fok…vagy 86 ugye Fahrenheitben de ki a jó élet használja azt… Itt Amerikában amúgy is minden hülye mértékegységet kitalálnak mint az 1 kisgyereklábujj/pisztolycső vagy mittudomén csak ne kelljen használni a metrikus rendszert. Idő szempontjából csak az volt az érdekes, hogy amikor indultam Amszterdamból, már vagy délután 3 volt, majd megérkezve délután 5, a dátum meg még mindig ugyan az de utaztam közben összesen vagy 12 órát. IDŐUTAZÓ VAGYOK 😱
A reptéttől kiérve már előre megbeszélten várt a kocsisorban a leendő projektfőnököm a tipikusan németesen hangzó nevével, kissé leélt ábrázatával, pilótaszemüvegben, baseball sapkában, aki szerintem amúgy csak hobbi szinten dolgozott a cégnél, főállásban valójában életművész és egy két lábon járó legenda volt. De komolyan…vannak történetek amit nem hittem volna el soha ha nem vagyok részese vagy nem ismerem az embert…jönnek sztorik hamarosan nyugi. 😉
Telefonon próbáluk elérni egymást, majd miután látta, hogy valami szerencsétlen telefonnal a kezében forgolódik és ez nyilvánvalóan csak én lehetek, csak annyit mondott, hogy “Ah ja, servus ich bin am Flughafen, sehe dich shon, ich bin hinter dir”, majd rámcsapta a telefont. Na már most…körülbelül ugyanannyit értettem akkoriban belőle mint az olvasóim nagyrésze most. Visszahívtam, majd közöltem, hogy amúgy rohadtul nem beszélek németül, majd a kis nézeteltérést tisztázva kisvártatva már az autóban is ültem, és robogtunk is a hotelem felé. Vagyis robogtunk volna, hiszen a kis “small talk” közben felmerült a kérdés, hogy ha éhes lennék van egy kis étterem ahová “néha” eljárnak a kollégák munka után, és ha van kedvem odamehetünk beköszönni, de ha nagyon fáradt vagyok persze elvisz a hotelba. Mosolyogva ránéztem és csak annyit mondtam: “Figyi…körülbelül 30 órája vagyok ébren…olyan rohadtul mindegy már hogy hova viszel, menjünk az étteremhez”. Majd ezzel el is volt döntve a dolog, folytattuk utunkat a Twin Peaks nevű sportbárba, ami később a törzshelyünkké vált. (ha valaki nem ismerné nyugodtan keressen rá, megéri hihi)
Megérkeztünk, gyors parkolás bárhova, bárhogy, elvégre ez egy szabad ország, majd irány be a vendéglátóipari egységbe az első pofavizitre. Pacsi pacsi, sziasztok, nagyrészt mindenki az osztrák anyavállalattól lett kiküldve, sok osztrák már az amerikai leányvállalathoz tartozott, kevesebb számban voltak csak az igazi amerikai kollegák. Sebaj, kisvártatva jött is a helyhez autentikusan alulöltözött csinos kis pincérnő, majd rendeltem. Egy hambi és egy helyi söricilin nem tehet bennem túl nagy kárt – gondoltam – de a hozzáadott 30+ óra nem alvás hamar megtette hatását, úgyhogy közöltem hogy lassan mennék akkor ha nem baj mielőtt reggel lapáttal kell összekaparni több helyről. Akkor fizetnék…és itt ütött először szembe az igazi amerika. Nem, nem az árak miatt, az még úgy elfogadható volt…de odanyújtva a bankkártyám mint Európában azt várná az ember, hogy kihozzák a terminált, fizet és pápá. Szerintem mindenki sejti, hogy nem ez volt a történet… A kislány olyan sebesen tűnt el kezében a kártyámmal, hogy csak néztem, hogy akkor most mi van? A többiek meg csak néztek rám, hogy áhh nyugi ez teljesen normális, itt így megy, utána összefirkálod a blokkot lehetőleg az aláírásoddal és kész. Hát jó…a tűzkeresztségen át kell esni azt hiszem.
A hotelba érve egy gyors zuhanyt követően bezuhantam az ágyba és próbáltam hozzászokni a gondolathoz, hogy ha felébredek, nem álmodtam, más időzónában, más kontinensen…basszus egy teljesen más világban vagyok. De izgi, na innen szép nyerni. Vagy ahogy az angol mondja: “Get use to it’ – azaz szokj hozzá. 😄
Másnap reggel az időeltolódásnak köszönhetően full kómásan ébredtem és szemügyre is vettem milyen a hotelszoba. Egy szóval tudnám leírni…meg amúgy az egész országot. Qrva nagy minden. A konyha részen kezdünk egy 8 fős család hűtőszekrényével, kicsi tűzhely meg a többi, a bútorokon látszik hogy nem mai darabok de hatalmas ágy, meg egy tisztességes méretű “nappali” jár az alap szobához. Később a recepción naívan kérdeztem, hogy mennyibe kerül a medencehasználat, hiszen igen, az is volt lent. Válasz helyett csak egy meglepett tekintetet kaptam vissza, majd közölték hogy ez Amerika, itt ingyen van, ez jár a szobához…ja oké bocsi…hát szakaggyak má’ meg. A hotelből kilépve szintén elég “amerikás” környezet fogadott. Ami nincs lebetonozva az aszfaltozva van, de hisz ide kell is ezekhez a méretű autókhoz. A Ford-F150 egy átlag “kisautó” az amerikai háztartásokban. Hasonló kinézetű könnyűszerkezetes épületek mindenütt, rendezett kert-szerű környezettel, legalább a látszat legyen már meg, hogy ők mennyire fegyelmezettek.
Előző nap hajnal 7-re beszéltük meg a találkozót a hotel előtt, de előtte lecsámpáztam még reggelizni, mégsem lehet egy finom amerikai hoteles reggeli nélkül kezdeni a napot (de igeeen). Na nem kell tőle elájulni, behányni azért nem fogsz tőle de nem egy Michelin csillagos kajára kell gondolni elsőkörben. Gyorskaja tömegtermelésben. Arról nem is beszélve, hogy minden édes…igen…a kenyér, a bacon, az üdítők, a muffin, a waffle, a szirupok, a tojás nem akarom tudni miből készül de nem tojásból. Az összes kaja tele van cukorral, csupa egészséges dolog. Nem csoda, hogy mióta otthagytam az országot azóta szinte semmit nem eszek édesen, de komolyan.
Egy csöblek langyos barna rettenettel a kezemben amiből a legkisebb adag is 6 oz. ami kb. 2 deci (de az íze hmmm…hát az konkrétan szar) vártam a többiekre a bejáratnál, mivel saját kocsit ugye nem kaptam hiszen spórolni kell, madj nyomorgunk inkább jó esetben 4-en egyben. Kisvártatva megérkeztek a többiek a bérelt autóval, amiben ugyabár tilos a dohányzás, ezért mindenki rágyújtott benne, a hamut meg persze hátrahozta a menetszél rám ahogy illik. Szépre száll a füst…is ☺️
A céghez megérkezve megdöbbentő volt, hogy maga az új építésű épület gyakorlatilag végeláthatatlan volt. Eszméletlen méretű raktár/elosztóközpont, több száz rámpával. Lesz itt munka bőven azt hiszem. Eleinte kicsit érdekes volt a helyzet, hogy gyakorlatilag csak osztrákokkal vagyok körülvéve akik – mivel ők vannak többségben – nem nagyon szerettek volna a németen kívül más nyelvet beszélni, de végül azért sikerült hamar beilleszkednem.
Na de magamat ismételve…ki a rossebbet érdekel a munka része? 😄
Szerencsés módon, gyakorlatilag az első hétvége már július 4-e volt, ami mint tudjuk az amerikai függetlenség napja. Ezt országszerte mindenki temérdek tüzijátékkal meg némi sörrel ünnepli, így hát mi sem tettünk másképp, este kimentünkegy tisztásra, és jól nevelt európaiakhoz híven belefeküdtünk a frissen nyírt fűbe. Elég menő volt rögtön az elején ezzel bekezdeni, és részese lenni egy ilyen országos ünnepnek. Este mindenki kimerészkedett a szabadba és várta a fényjátékot.
A következő hétvégére meghívtak életem első szabadtéri szabadulószobájára. Akinek ez nem ismerős, annyit kell róla tudni, hogy egy csapatba rendeződve, és egy alkalmazást letöltve GPS alapon járjuk a várost, és esetünkben például egy gyilkosságot kellett megoldani, szójátékokkal, külömböző feladványokon keresztül, de persze nem maradt el az út közbeni fagyizás sem. Nagyon érdekes volt látni, hogy aki nem tudta mi történik a környéken, csak furcsa megvető tekintettel néztek ránk, hogy mi a fenét rohangál itt ennyi idióta csapatosan a telefont bámulva. Mára ez lehet sokkal mindennapibb jelenség. Később este aztán kimentünk egy kicsit a “Downtown” nevű városrészre és kerestünk valami helyet ahol kiülhettünk kicsit. Természetesen megtaláltuk azt, ahol élőzene volt, így igazán hangulatosra sikerült az egész, főleg hogy kolleginával kértünk egy Bacardi-Colát, amit nem igazán találtnk erősnek így kértem még egy Bacardi-shot-ot bele. Na úgy már elment 😅
A következő hétvége szintén egy csapatépítő volt a pojektmenedzserünk jóvoltából. Lefordítom: tök ingyeeen 😎 Hiszen kitalálta, hogy mi lenne ha az egész csapattal legurulnánk az egyik durván 80 mérföldre lévő tavacskára ahol bérelünk egy hajót, bemegyünk a közepére némi ellátmánnyal feltöltve aztán csobbanunk meg élvezzük az életet. Végülis nem is lett másképp, már az odaút is érdekes volt, ahogy – mivel közterületen tilos az alkoholfogyaztás – néhányan már a reggeli frissítőt papírzacskókba tekert gyanús üvegekből öntötték magukba. Végülis nagy nehezen megérkeztünk, majd átvettük a 2 emeletes hajócskát, aztán kihajóztunk a tó kellős közepére ahol már nem zavarunk senkit. Eleinte nem nagyon akart senki csobbanni, még úgy sem, hogy az emeletről egy csúszda vitt a vízbe, de néhány üdítő kellőképpen oldotta a hangulatot. Volt zene, eszi, iszi, jó társaság, igazi bulihajó lett belőle a nap végére. Persze már az aznap este sem volt túl kellemes, hiszen én hülye…gondoltam ahh minek naptej vagy valami úgyis többet leszek árnyékban…ahha csak a víz fényvisszaverő képességével nem számoltam. Olyan szinten leégtem…mindenem IS fájt és égett, majd később tenyérnyi darabokban hámlottam. Még visszagondolni is rossz.
Ezek után nemsokkal gyógyult kicsi rákként egy 2 hetes pihenőre hazavitt az út, ahol szintén nem bírtam megülni a seggemen sokáig így a garázstető építés után Szilvásváradra és a Hortobágyra vitt az út. De ezt a következő részben 😉
Vélemény, hozzászólás?