1. nap -Az odaút
2021 január, lement a nagy karácsonyi zaba, mindenki szeretetett mindenkit, meg persze jól megünnepeltük az új évet. De nyilván nem ez mozgatta a fantáziám leginkább. A time-menedzsmentem sosem volt jó, az útlevelem is 2 ünnep között csináltattam gyorsan csak hogy legyen, még ha oda nem is kell. Valahogy mindig besűrítek mindent az utolsó pillanatra, kell az izgalom. Most sem történt ez másképp, hiszen a januári nyelvvizsga időpontot lefoglaltam már decemberben amit kiírtak január 5-re, de közben kedvenc főnököm megellette az első utam időpontját is, január 8. Ah, sima liba, gyors levizsgázok aztán szállok is az ég felé, ez így lett kitalálva. 🪿
A valóság nem is állt olyan messze ettől, bár én is meglepődtem volna ha 1 hónap aktív gyakorlás és mélyvíz után befulladok az angolba. Az első utamra a reptérig a családom vitt fel, itt még semmi koncepció nem volt a cég részéről, na meg egy fokkal én is konfortosabban éreztem magam. Mondtam már amúgy, hogy az első repülőutam is ez volt egyben? – evör. Nyilvánvalóan előtte elég Légikatasztrófák-at néztem, hogy tájékozódjak, a kritikus pillanatban hogyan egyszűbb palacsintává diffundálnom, hogy akár egy képzettebb műértő még fizessen is értem.
Felértünk, ferihegyi…reptéér, lobog a szélben 🎶 khm, izé. Szóval itt vagyok, most mi jön, ja check-in, rendben, megvannak a pultok, csörtetek előre mint a szélvész az összes előre kinyomtatott gyújtósnak valót lobogtatva a kezemben. (az égvilágon tényleg nem kellett belőle semmi) Csomag feldob, majd a pult mögül egy kellemes kis vékony hang:
– Covid igazolása van?
– Viccel, kis kezit csókolom? Hát kérem egy vérprofi áll itt Ön előtt. Na menjen már arrébb, én vagyok soron.
Majd azzal a lendülettel nyújtottam is át az eddig jégkaparónak kiválóan funkcionáló plasztikkártyát – másra úgy sem jó.
– Ez rendben van, indulás előtt majd ki kéne tölteni a spanyol Covid kérdőívet, ha leszálltál kérni fogják. Szkenneld be a QR kódot kint a táblán, az felvisz az oldalra.
Öhh..okéj? Legalább a beszállókártyám hozzámvágta…. Oldalra fel, nyelv kiválaszt…gyerekek…az a webfejlesztő aki azt az oldalt megtervezte…hogy mentek volna el a szülei inkább sétálni abban a 3 percben vagy nem tudom…
De legalább éreztem az átható lelki támogatást a családomtól akik végigkövethették a folyamatot jó magyar módjára mint egy átlagos építkezésen. 1 szenved, 3 nézi és okít. Siker! Nagyszerű, hát akkor nincs más hátra nekem be kell mennem a tranzitba, itt a könnyes búcsú ideje. Pussz, pussz, mindjárt jövök, hetek kérdése.
És már robogtam is a security check-hez ahol mindent kiszórva a másik oldalon ügyesen leejtettem az AirPods-om, ami aztán a szélrózsa minden irányába kilőtte a benne található fülhallgatóimat. – Hogy ba*** meg…. Nem baj, még jó hogy ilyen segítőkész a személyzet. A 3. röntgen gép mögül sikerült kihalászni a bal fülesem és még ferőtlenítő kendőt is kaptam – ugye mondom én hogy rendesek, csillagos 6-os! Vettem egy feles vizet horror áron, majd indultam (volna) a kapuhoz, amikor behúzott 2 csinos hölgyemény egy pultba – nem magyarul beszéltek – , hogy bemutassanak valami kenőcsöt amitől olyan lesz a bőröm mint a babapopsi. Mármint…olyan sima…mondjuk akkor sem tudom az milyen..mindegy. Nem tudom miért engem szúrtak ki, ilyen elveszettnek látszottam vagy qva öregnek akinek kell az ilyen? Elkezdte szétkenni a kislány a mancsomon a kenőcsöt majd lelkesen kérdezgette, hogy látod, hogy összegyűjti az elhalt bőrt? Amúgy mit dolgozol, doktor vagy ugye?…Az bmeg…Az arcom általában túlságosan is árulkodó így el tudom képzelni, valami ilyesmit lehetett leolvasni róla: – Látod mennyire qvára leszarom? Haggyá má békén azt hadd húzzak már a vérbe.
Illedelmesen leráztam a hárpiákat majd folytattam utam a kapuig. Szuper, megvan, beszálláááás. A repülőre busszal mentünk ki, a lágitársaság Iberia. Ez ekkor még nem mondott semmit de itt értettem meg mit jelent pontosan a “fapados”. Ez még nem vette kedvem, hiszen az első felszállás és a hirtelen gyorsulás élménye kárpótolt mindenért. 🛫
Az uticél San Sebastian volt ahova természetesen közvetlen járat nincs, így Madridban kellett átszállnom, onnan a bilbaoi reptérre röppenek, onnan meg…na onnan hogy a jó életbe jutok San Sebastianba? Az még vagy 80km, de a választ már sejtitek…HÁT NEM GYALOG! Khm…bocsánat.
Szóval ott tartottam, hogy csipegetem a kis 12,5 eurós sajtos croissanomat a madridi reptéren és zaklatom még a főnökömet este 6-kor hogy amúgy árulja már el melyik erősebb tudatmódosító szert tolta a költő mikor az utat szervezte? A válasz egy kicsit sem volt megnyugtató – Ja hát nem tudom, most beszéltem a mentoroddal, azt mondta már ivott és nem tud kimenni érted szóval taxizz a hotelbe. Ahha…mi sem természetesebb csak egy viszonylag fontos tényezővel nem számoltunk…Mégis ki a jó anyám fogja ezt nekem finanszírozni? – Merthogy ugye a hotelhez kaptam egy virtuális kártyát amivel tudtam fizetni de az semmi máshoz nem volt használható. Céges hitelkártyáról ne is merjek álmodni, egy újonnan alakult céggel szóba sem állnak a magyar bankok amíg nincs 1 éves.
Szuper. Leszálltunk Bilbao-ban, csomag felszed, megvan minden, hurrá. Kiérve nagyon nem kellett kapálóznom amíg taxit fogtam, kettőt fordultam és a csomagom már landolt is egy CLA csomagtarójában, innen nagyon nem volt választásom, hogy vele megyek-e vagy sem, így be is vágódtam a jobb 1-be. Barátunk nagyon laza volt, nem nagyon beszélt angolul de amit igen azt nagyon lelkesen. Végigmentünk a hazai zenéken amiket szeret, lelkesen Spotify DJ-zett egész úton nekem, de élveztem nem unatkoztam egy percre sem. A tájból amúgy sem nagyon láttam semmit már este 9-kor, így maradt a hawara.
Megérkeztünk. Huhh, izgalmas nap volt, gyorsan kicsengettem a jól megérdemelt 120€-t a blokkot gondosan megőrizve, majd rohantam is a recepcióra bejelentkezni. 8 hét hotel előre fizet…basszus ha ezt is nekem kell fizetni, inkább kiállok az út szélére…nem…csippan a terminál, elfogadva, yess. Szobakulcs, gyorsan fel, aranyos kis garzonszerű akármi, kicsi szoba-konyha, fürdő ennyi. Tökéletes, majd azzal a lendülettel zuhantam is be az ágyba fejjel. Altatót nem nagyon kellett énekelni aznap.
2. nap – Éledezés
Egy kellemes pihentető alvás után reggel megkerestük egymást a mentorommal, mivel nála volt a bérelt autó együtt mentünk, természetesen nem ingyen – én voltam a sörfelelős nap végén. Mikor beültem mellé a mitfahrer pozícióba, álmomban sem gondoltam volna, hogy a parkolót majd bőgő motorral úgy fogjuk elhagyni kecsesen szökdécselve mint egy bakkecske. Kiderült, hogy kezdő sofőr és majdnem csak ez az első alkalom, hogy vizsga után vezet…fasza…csak nem most fogunk meghalni – gondoltam 3 miatyánk mormogása mellett. Így már kezdtem kapizsgálni miért “ivott” tegnap este. Legalább a kiváló zenei ízlése kárpótolt, így a következő hetekben művelődhettem a metáltól és punk rock-tól kezdve a dubsteppig mindennel. Így indultunk neki a kockás benzinnel teletankolt kicsi opellel a nem egész 15 perces útnak. Megérkeztünk, megvan a hely, na de várjunk csak…ez meg mi? Valahogy úgy kell elképzelni az “erődöt”, hogy egy vasbeton vázas valami, ajtók és ablakok nélkül, tehát a szellőzés természetesen biztosított sőt, kifejezetten frissítő volt 3-7 fokos lágy szellő a spanyolországi télben. Na ezt nagyon szépen fogalmaztam úgyhogy lefordítom…qva hideg volt na. Annyira durva volt a helyzet, hogy a főnökségtől engedélyt kaptunk céges keretre bármennyi meleg ruha vásárlására, csak maradjunk ott. Plusz vettünk sátrakat amiket aztán az épületen belüli fűtött melegedőpontoknak jelöltünk ki. Beverekedtük magunkat a nyakig érő sáron kersztül az épületbe – mivel nem volt fagy de köd meg eső az bőséggel, szép zöld is volt minden, már a sártengeren túl – majd ekkor fogalmazódott meg bennem az egészséges “Ezt én jól meggondoltam, hogy otthagytam a fűtött, közművesített előző helyem?” kérdés. Természetesen miután leutalták az első fizut, ezt többet fel sem merült. Valamit valamiért ugye. 🙈
Pár nap alatt megismertünk mindenkit, kiderült hogy az egyik csoporttársamat a tréningről szintén ide küldték, legalább nem leszek egyedül. Aztán később felvilágosított, hogy ő egyébként frissen szabadult az egyetemről, ami azt jelentette, hogy a szerszámokat körülbelül úgy fogta meg mint a…szóval nem állt neki kézre. Villamos mérésekre és rajzokat olvasni én tanítottam például meg, de visszás is volt a dolog nagyon, mivel ő az USA-ban nőtt fel. Ebből az következett, hogy legalább valakivel tudtam gyakorolni rendes angolt hihi.
A villanyszerelők ajánlottak egy jó éttermet a közelben, 3-4 különböző ebéd menü, 2 főétel + ha desszertet vagy kávét is kérek a végén is max 11€ összesen. Mindez olyan minőségi és visszafogott kiszolgálásban tálalva, majdnem mintha otthon lennék. Plusz mindig kaptunk eredeti érett spanyol olivabogyót és kenyeret előételnek hmm. 🤤 Háh, még jó hogy odajártunk minden nap. Csak a gondolat, hogy aztán vissza kell menni a “hűtőházba”… Emlékszem egyik nap lejött velünk pár újonnan érkezett kollega, engem már név szerint kérdezett a pincérnő, hogy ma mit szeretnék enni, ezek meg kikerekedett szemmel – Tudja a neved? 😮 – Hát még szép, mit gondolsz? Idejárunk már vagy 3 hónapja majdnem minden nap.
Irány a felfedezés – munka utáni kikapcs
Ahogy kezdtünk egy kicsit többen lenni, felvetődött, hogy azért csak le kéne ugrani a belvárosba körülnézni nem? A buszmegálló 2 perc sétára volt a hoteltől. Talán a covidnak köszönhetően de a buszon volt már érintésmentes terminál, így 2,85€/út-ért gyakorlatilag akárhova mehettem. Egy cirka 20 perces buszozás után lent is voltunk San Sebastian szívében és ami még fontosabb, a tengerparton! 🌊. Ahogy megérkeztünk, nyilván mindenkinek korgott már a bele, így horvát kollegám azonnal fel is vetette hogy…keressünk már egy japán éttermet, ő most bizony Ramen-t akar enni…persze…Spanyolországban az az első, hogy menjünk be egy japán étterembe…te is fordítva vagy összerakva barátom. Végülis nagyon finom Rament ettünk…
Az első nyugis hétvége
Természetesen a kis munka utáni ízelítő után senki nem akarta letudni a várost egy japán levessel (jó tényleg nagyon fincsi volt), így hétvégén nekiindultunk immár világosban, és a világ összes idejével a zsebünkben. Nem volt kitűzött célunk, sétálgattunk, spontán voltunk. Vagyis de, egy helyre mindenki fel akart menni, a város tetején található hatalmas jézus szoborhoz – Big Dzsízusz-hoz – (egyébként ez volt Szent-Sebestyén szobra) már csak azért is mert a domb tetején volt egy kis kioszk ahol a fáradt turistákba egy kis lelket öntöttek, na meg bort. Mert egyébként marha magasan volt ám ha gyalog kell felmenni, máshogy meg nem igazán van rá mód. Én is 2,5x köptem ki a tüdőm, pedig akkoriban elég jó kondiban voltam. Szóval leültünk egy asztalhoz chillezni egy pohár vörös letyekkel a kézben, olivabogyót szopogatva és gyönyörködve a panorámában. Kezdem magamban érezni a spanyol életérzést. 😎
A lefele út sokkal pihentetőbb volt, és első utunk valami étterembe vezetett ahol az egyik legjobban elkészített marhapofát ettem valaha. Omlós és szaftos, és kés sem kell hozzá és ahh miért kínzom magam? 🫣 Ebédke után végigmentünk a parton, varázslatos művészi fotókat csinálni majd az óváros szűk utcáin keresztül folytattuk a felfedezést. Nem voltam benne biztos, hogy a valami vásár készülődik vagy itt teljsen átlagos hétvégente zsonglőröket, utcazenészeket, különböző művészeket, festőket, körhintát és óriáskereket látni, de a hangulat valami egészen elképesztő volt. Teljesen magábaszippant ha egy kicsit nem figyelsz oda, az egész olyan élettel teli. A tizen-pár fok ellenére a napsütéses délutánon egészen sokan kidugták az orrukat a kis kuckóikból, egy cseppet meg is voltam lepve.
Sétáltunk sétáltunk tovább, egy kis dombra lecsücsültünk, de ha már így adódott, hogy odatermett elénk a semmiből egy cukrászda, be kellett ülnünk egy kávéra de persze nem álltunk meg csak egy kávénál. Hiszen annyi érdekes és finomnak látszó édesség volt kirakva, hogy párat ki kellett próbálnom. Sajnálom, nekem ez a gyengém, ha valami érdekes ételt látok, meg kell kóstolnom 🤷♂️
Nem sokkal később, egy habos-babos fancy-smancy istennyilával a kezemben meg némi egyéb ellátmánnyal kiültünk az utcai asztalokhoz élvezkedni. A visszafele úton a parton sétálva láttunk néhány művész lelket homokrajzokat alkotni a parton, elképesztő mennyi türelmük van ezeknek. Nem mellesleg baromi jól is néznek ki, így mint a galamboknak dobáltunk fentről egy kis aprót, a tehetősebbek papír 5 vagy 10 eurósokat, amikért láthatóan hálás volt emberünk. Sajnos hamar elment a nap így hűvös lett, na meg amúgy is hosszú nap után nem árt kicsit rápihenni a következő expedícióra. Egy gyors forró zuhany aztán irány az ágy. 🛌
Véletlen szabadnap – A Trónok Harca zarándokhely – Bilbao
Egyik reggel a nyugodt semmittevések közepedte jön az üzenet a villanyszerelőktől – Nincs áram a környéken, felesleges bejönnötök. Ugye hogy be kellett volna fizetni azt a fránya villanyszámlát időben, de hát minek is rám hallgatni… Na jó akkor nincs mit tenni, várunk. Ha már így alakult, nyugodtan leslattyogtunk a hotel kis éttermébe valami koffentartalmú ital meg egy frissen facsart narancslé társaságában megvitatni a következőket.
Kicsit vártunk azért, hátha jön a telefon hogy a számla kiegyenlítve, már van delej és mehetünk. Egészen 9-ig sikerült várni amíg fel nem vetődött hogy: Itt van nem messze Bilbao nem egész 80km-re, valahol a külterületeken forgattak pár részt a Trónok Harcából, elmehetnénk oda zarándokolni. Meg a város sem lehet unalmas, de izgalmasabb mint a hotelszoba falai az biztos. 🚶♂️🥾
Sokat nem kellett győzködni senkit, hogy a “hűtőház” helyett egy laza túra a napsütéses időben sokkal jobb a szervezetnek, így be is csappantunk 2 autóba, és már vettük is az irányt Bilbao felé. Valahol félúton járhattunk, mikor jött a státusztelefon mindenkitől, hogy hol vagyunk, mert lehetne folytatni a dolgunkat. Diplomatikusan elmagyaráztuk, hogy ugyan már semmi értelme ilyenkor nekiállni bárminek is, na meg nem is igazán vagyunk a közelben, hisz elindultunk sárkánynézőbe. Cserébe kedvesen beígértük, hogy egy szombati nap keretében szorgalmasan mindent bepótolunk és az összes elvárást túlteljesítjük minimum 300%-al – na pesze ugyan már kérlek…
Megérkeztünk, túrára fel! A kis szigetig egész mélyre és viszonylag meredeken kell először szökellni a völgyben, de gondoltak ránk, viszonylag szépen ki van építve a út. Mivel nem mindenki bírta a tempót, közös megegyezéssel nem mentünk fel a sziget tetején található kis kolostorhoz, de a kilátó részről mesteri fotókat lehetett készíteni, háttérben az ikonikus helyszínnel. Néhány kollega elkezdte felidézni a filmbeli történetet de én – most kövezzetek meg – csak maximum nagy csillogó szemekkel tudtam nézni és hallgatni, mivel egyetlen részt sem láttam, sorry. 🙈🤷♂️
Szép komótosan lihegve visszamásztunk a túraútvonal elejére – mert nyilván senki nem gondolt rá, hogy vissza is kell majd jönni mikor leszaladtunk – majd egy laza szívinkfartust kihordva lábon beültünk egy étteremszerűségbe ami természetesen nem volt még aznap nyitva hivatalosan de pintxo (ejtsd: pincsó – ez a tipik spanyol miniszendvics) és valami tojásos rettenet keverékét meg pár kávét mindig kínálnak.
A belvárosba vezető úton még megcsodáltuk, hogy milyen borzasztó ronda környéken élnek ezek a spanyolok, főleg a terngerpart menti házakban, majd sikerült valahol leparkolni a Guggenheim múzeum közelében. Ha az épület fényes aranyszínű panelei és modern építészeti stílusa alapból nem ragadná meg a figyelmet, egy teljesen virágokból összeszerkesztett kutyus emlékeztet minket a bejárat előtt, hogy itt bizony valami hyper-művészi dolog folyik kérem szépen. Sajnos nem volt alkalmam a belsőt megnézni, pedig az oldalukon nagyon ígéretes kiállítások vannak, ezt felírtam a bakancsos-listámra 😉
A belvárosba érve aztán leginkább a végtelen nyugodtság az, ami egyébként az egész ország hangulatára is jellemző. A spanyolok alapjáraton nem egy ideges nép, és ez mindenen meg is látszik. A közlekedési kultúrán, a vásárlásnál, az éttermekben, és a mindennapi életben mindenhol. A délutáni szieszta és az emiatt sokszor délután 2-től 18 óráig zárva tartó éttermek tudata és a “jóvanazúgy” felfogás már-már világszerte ismert, de személy szerint nekem kissé nehezemre esett elfogadni 🙂
Az utolsó napok – parti séta, Pasaia város, Zarautz túra
San Sebastian több szempontból érdekes város. Valahogy sosem lett (hála istennek) hatalmas turistalátványosság annak ellenére, hogy lehetne mivel elég jó helyen fekszik. A városközpont tele van élettel, gyönyörű új-gótikus stílusú épületekkel és nagyjából 50-100km-es vonzáskörben lehet találni nagyon érdekes látnivalókat. A francia határ sincs túl messze, a riviéra is közel van, Biarritz vagy Bayonne például egészen tüneményes kis városka. Tudom tudom…amúgy meg ki a tökhöm akar franciákkal találkozni, pontosan ugyan ezt érzem én is higgyétek el…
Na jó, mutatom, kis kitérő következik – Biarritz és Bayonne –Franciaoszág
A francia részre csak azért keveredtem át, mert egyik hétvégén senki nem akart csinálni semmit, én meg…hát már akkor is nehezen bírtam megülni a seggemen hosszú ideig ha már egyszer ilyen egzotikus helyen vagyok. Így volt, hogy egy spanyol kollega meg én elindultunk Franciaoszágba kicsit körülnézni ott is a parton, mennyivel másabb mint ca. 100km-el arrébb. Persze a parkolás után a part felé sétálva a járdán, a trehány kutyatulajdonosok hagyatéka rögtön megadta az ország alaphangulatát na de ne ítéljünk túl hamar.
A városi piac előtti téren belebotlottunk egy egészen (nekem) érdekes jelenségbe. Nem tudom, hogy ez mindennapos-e errefelé vagy csak mindenki egy tálból ivott valami erőset, de az egész tér szinkronban táncolni kezdett a játszott zenére. Videó az egyik instagram posztban megtekinthető: #mostlylost_travel
Biarritzban Február 27-én már volt olyan az időjárás, hogy a part körül legalább gyönyörű zöld volt minden, és lehetett egy kellemeset sétálni. Meg is ragadtam az alkalmat, hogy az összes művészi vénámat előkaparva valamennyire érdemleges képeket csináljak.
Miután megmosdottunk a sós vízpermetben amíg a mólón oda-vissza haladtunk – mivel elég erős volt a szél – nekiindultunk egy olyan étterem felkutatásának ahol mondjuk nem kell kifizetnem egy ebédért egy szegényebb dél-amerikai ország éves GDP-jének a felét. Aztán rájöttem, hogy nem az árak magasak csak én vagyok csóró…
Végülis sikerült találni egyet ahol még volt is nekünk szabad hely és kicsit beszéltek is angolul (ez már félsiker), majd kikértem életem első tatár-beefstack-jét, hozzáteszem véletlenül. Hogy is mondjam…az egy dolog, hogy félreértettem ami az étlapon volt, az egy másik tény hogy finom is volt…de a tudat hogy ez nyers husi áhh… Elgondolkodtam, hogy visszaküldöm, hogy süssék át, de szerintem azzal a halálos ítéletem írtam volna alá, így kicsiket csipegetve, nagyrészt diétásan sok salátával és kenyérrel a fele elfogyott. 🫣
A tartalmas ebéd után átautóztunk Bayonne-ba, igen a városka amiról a bajonettet majd a bajonett-zárat nevezték el. Egy borzalmas gépi kávé után a szűk utcákon sétálva bekeveredtem egy borkereskedésbe ahol kóstoltam minőségibb borokat sajttal természetesen ahogy kell – igazi gurmé vagyok ugyebár. 🎩🍷🧀 Pár jóféle vörös kiválasztása után haladtunk tovább amíg nem jött szembe egy Crépe stand. Crépe…az meg mi a franc? Crépe van kiírva aztán palancsintát csinál a kislány… Hát jó, adj egy nutellást ha már itt vagyok, biztos nem kenem össze mag…basszus…mindegy. Még egy kis városnézés, majd irány fel egy magasabb pontra élvezni a kilátást. Mármint hogy élveztem volna, ha a mellettem lévő úriember nem kezd el furcsán nézni rám nagyokat sóhajtva a naplementében…atyaég…azt hiszem itt az ideje menni innen de nagyon gyorsan. 🫣
Vissza a főszálhoz…szóval munka után bármi jobb mint egyedül a szobában ücsörögni, így elég gyakran jártunk le csak szimplán – ahogy általában én fejezem ki magam, a “lófaszoskodni” egy töléletes jelző erre. Mindig volt valami új amit még nem fedeztünk fel, vagy valami régi ami pont annyira változott meg hogy fenntartsa az érdeklődést. Akár a homokrajzos művészek új képei vagy a hullámot fotózva a képbe photobomb kompatibilis kutya ami azóta az egyik kedvenc képem lett.
Pasaia város
Ha nem a várost, hát a környéket mentünk felfedezni. Pasaia pont egy ilyen expedíció volt amit egyébként ajánlásként kaptunk az egyik helyi villanyszerelőtől. Elég takony idő volt aznap amúgy is, így mozgás nélkül nem igazán lehetett kibírni kint. Igazán nem bántuk meg, bár valóban kicsit kalandos volt odajutni, hiszen sehogy máshogy, csak “vizibusszal” lehetett megközleíteni a kis települést. Sebaj, hiszen egy út csak 50 cent volt…komolyan egy WC használatért lassan többet kérnek. Beszálltunk és már klattyogtunk is tovább az igazi régi dízelhajón.
Átérve színes több emeletes sorházak köszöntöttek, kis asztalkákkal ahova egész nyugisan le lehetett ülni beszélgetni, kávézni vagy csak pihizni. Minket speciel ez nem nagyon mozgatott meg, de egy rövidebb túrával pár nagyobb követ átugorva el lehetett jutni a félsziget végére a világítótoronyhoz ahonnan egész varázslatos volt a kilátás ahogy a tenger nyaldosta a sziklákat.
Mielőtt elindultunk volna vissza, lévén hogy ez egy halászfalu, nem hagyhattuk itt a helyet anélkül, hogy meg ne kóstoltunk volna valami helyben kifogott tengeri herkentyűt. Így hát beültünk egy csinos kis étterembe és mint ha nem lenne holnap, összerendeltünk mindent. Homárt, kagylót, garnélát, néhány különböző fajta halat, valami köretet és valamit amitől jobban csúszik az egész. Egész addig elég fintorogva álltam a tengeri gyümölcsökhöz de akkor rájöttem. Ha minőségi alapanyagokból frissen és megfelelően van elkészítve, egészen egyedi ízélményt ad.
Zarautz
Ide is az unalom ellen menekültünk ezúttal hárman, a mentorommal és egy osztrák csajjal felfedezni a vidéket. Kicsit unalmas már, hogy mindig csak a tengerparti sétákról mesélek mi? Ha igen igazából az is hidegen hagy bocsi 😂
Szóval a part mentén volt egy hatalmas golfpálya, terepet adva a tehetősebb réteg legkedveltebb hobbijának. Aznap kissé szeles volt az idő, na meg nem is vagyunk túlzottan kitömve így nekünk marad a túrázás. Egy fa lépcső vitt fel minket a dombocska tetejére ahol a panoráma biztosított minket róla, hogy jó helyen vagyunk és kicsit sem baj, hogy nem tudunk golfozni 🙂↕️
A kis séta után gondoltuk beülünk vlahova hisz elmúlt dél, és ilyenkor bizony a szervezet energiaszintjét pótolni kéne valamivel. Be is tértünk egy kis vendéglőbe, de szokás szerint főétel csak estefele lesz…hm…hát akkor mi legyen? Van Pintxo – jó rendben, összeválogattunk vagy 10 darabot, majd a pincér feltette a kritikus kérdést. Inni mit kértek – nézett rám, majd én a többiekre.
– Hát…egyedül nem szeretnék semmi alkoholosat még akkor sem ha nem én vezetek. Majd heroikusan előugrott az osztrák csaj és közölte…
– Hát azért vagyok itt én!
– Ach soo…na akkor 2 Tinto de Verano-t (ezt ma már nem tudnám meginni, ez a boros málnaszörpös, édes lötty)
A következő napokban a semmiből kaptam egy váratlan hívást a főnimtől, hogy…itt vagyok Párizsban egy projekten de sajnos lebetegedett az egyik emberem, nem tudnál átugrani? Az “átugrás”-t egy apró túlzásnak éreztem egy 850km-re lévő település tekintetében.
– De még csak 3 hónapja vagyok itt, gondolod van elég tapasztalatom megoldani ott a problémákat?
– Ahh ügyes vagy te, nagyon jó a hozzáállásod, akkor foglalom a jegyet holnaputánra jó?
…Igazából nincs sok választásom nem? Akkor…ott tali.
>>Következő poszt: Kőkemény Francia – Irány Franciaország 1. tész
Vélemény, hozzászólás?